Erre a lelettípusra a legmélyebbre menő feltárások során bukkantunk; különböző méretű példányaik ugyanis eleve a felszín alatt rejlettek Roppant méretük mellett sokáig az is hátráltatta felismerésüket, hogy a térséget elözönlő hordalékkultúrák kezdetben hulladéktárolónak használták őket, később pedig az erózió mosta el csaknem tökéletesen nyomaikat – készítőik ugyanis a földből a földben-elv szerint képezték őket.
A létesítmények leginkább a kifinomult kőkorszak kolosszális gúláira emlékeztetnek – azzal a nem éppen elhanyagolható különbséggel, hogy csúcsaikkal nem az ég, hanem a föld mélye felé mutatnak. Ehhez képest már-már mellékesnek tekinthető karakterisztikumuk, hogy a szabályosan mélyülő piramidális katlan a képzeletbeli középvonalnál hirtelen véget ér: mintha egy gigászi penge csapódott volna le és vágta volna el a szabályos forma kibontakozásának útját!
A katlanok kivétel nélkül kelet-nyugati tájolásúak. Szélesebbik oldalukról – s ezek kiterjedése olykor kilométerekben mérhető – lépcsősorok indulnak lefelé. A mélybe vezető útvonalat tágas teraszok törik meg, rajtuk itt-ott padok állnak, peremeiken bájos balusztrádok (korabeli nevükön: báboskorlátok) húzódnak.
A katlan legmélyebb pontjára érve a szemlélőnek különös élményben van része: a múlt képletes, és mégis vitathatatlanul valóságos, mélységesen mély kútjából tekinthet fel a valószínűtlen magasságban látszó, élesen félbemetszett égre.
E talányos létesítmények számos kérdést vetnek fel; ezek egy része technikai természetű, javarészt azonban a magasabb mentális átrendeződés megértésének nehézségét és a létesítmény mibenlétét érintik: miféle eljárással tudták merőleges falúra kimélyíteni, majd pedig kőkeményre kiképezni a legkülönbözőbb összetételű talajféleségeket? Miért hagytak föl az anyaghasználatnak azzal a kiterjedt körével, amelyet építészetük addig alkalmazott? És miért csak földből formáltak? Mi késztette őket arra, hogy az eget ostromló építményeik helyett egyszer csak egészen másba kezdjenek? Szentélyek voltak ezek vagy siratófalak? (Lehet, hogy a beépítettség érte el azt a fokot, ahol már csak a kiüresítés jelentett kiutat?!)
E kérdésekre hosszú ideje hasztalan keresünk választ. Ezért is hajlunk arra, hogy kétes megoldási kísérletek helyett inkább annak a levéltöredéknek az intését kövessük, melyet kutatócsoportunk egy közeli tárlóban talált:
“…A megismerés mámorában mindegyre magasra törünk. Egyre feljebb és feljebb emelkedve mégis egyre nagyobb messzeségekbe vesző egekre lelünk. És a lábainknál nyíló mélységekről rendre elfeledkezünk.
Indulj ezért először lefelé! Ha felmérted a mérhetetlen mélységet, ahonnan utat nyitottak neked, akkor esetleg elkezdheted felfele emelni elenyésző tekintetedet…”
A gémák napja
Beriht
Eleink szokásaihoz híven, a Nevek nevében – In Nomine – érünk földet. A fedélzet még csendes. Hencserünk körül, melyen az éjeken át hibernáltatunk, hajnaltájt még majd minden érdekes. Elménk puha, az élet omlós. Vannak édeni tájai: ahonnan éppen hogy kikeltünk. Azazhogy ki kellett kelnünk; mintegy kiűzettünk egy köztes éberlétbe.
Megszabadulván hálóköntöseinktől, futamodásnak indulunk. Futtában feltesszük teavizünket, vizezett tejünket, majd lerójuk kilométeres élesztőkörünket. (Télvíz idején ezt tűzgyújtás után tesszük. A tűz helye: ún. vegyes tüzelésű kazán, ami kőszénnel, fával – tüzelőhiány esetén kismesterekkel, sőt klasszikusokkal is –üzemeltethető, fölöttébb előrelátóan kiforralt készülék.) Pályakörünkről visszatérvén teafüvet, zabot, valamint kakaóbabot keverünk az időközben felforrósodott anyagokhoz. (Az ezenközben megérkező leszármazottainkat esetenként a köszöntés kínos kötelességének elsajátítására szólítjuk fel, majd pedig, ha éppen hajlanak rá, táplálékkal látjuk el őket.)
Testünket teinnel, majd koffeinnel töltjük fel. Ettől kicsinyt élénkebb elmeállapotunk és jobb kedvünk kerekedik. (A háttérben ezalatt különféle hangok híreket és hirdetéseket hallatnak.) Lemossuk magunkról az álmok lucskát és a futás közben különösen hosszúnak tetszett út porát. Végére jutván reggeli rítusainknak, felöltjük felöltőnket, majd útnak indulunk.
Menet közben mindenféle múlékony és maradandó megfigyeléseket teszünk az útmenti füvekről és fákról, a vakolatok omlásának fázisairól, utitársaink kifelé- vagy befeléfordultságáról. (Tanulmányozzuk az esetleges szemvillanásokat, cinkos mosolyokat, az elzárkózásokat és ajánlkozásokat.) Többnyire azonban – elménk ébersége, valamint a környezet kiismert érdektelensége folytán – szemünket egy Negatív Képernyőre függesztjük: kutatjuk a kor- és a közszellem képződményeit, az e helyt könyveknek nevezett memóriákat. (Reggel még elvétve sem vetemedünk ún. újságra, nehogy befelhőzze homloklebenyeink horizontját a hírek hordaléka. Ehhez ekkor még túlontúl érzékenyek vagyunk. Később megedződünk: a visszaút alatt, már kellőleg letompulva, tájékozódunk e lápos tájékról.)
Hűvös völgyünk környékéről távolodóban átzsilipelünk a különböző típusú testtovábbítókon. A földalattiból felmerülvén már majdhogynem helyben vagyunk. Csak végig kell vonulnunk a színes álmokkal és üvegtintákkal ékített, valamint arabs őrszemekkel és pénzváltókkal szegélyezett Kossuth utca déli partján, hogy megérkezzünk táborhelyünkre.
(Egy ideje már nem kell szembesülnünk azzal a kérdéssel, mellyel az ügyeletes felvásárlóroma szokott volt ránkrontani révültségünkben – “Naccságosúr, a bizományiba megy?” -, hogy aztán pillantásunk felülmúlhatatlan beszédessége folytán már ne is kelljen feltennie folytatólag szokásos kérdését -”Nincs valami eladó…?)
Ily kalandok és kitérők tömkelege után érünk a Gémák Népének kedvelt földjére, ahol már mi sem hátráltat munkánkban. Ez a kínos és kötelező kultuszokkal környezett ténykedés a népünk nevében is megjelenő gémkapcsok körül kristályosodott ki. Maguk a gémkapcsok (Heftklammer, Büroklammer, brocheur, clamp, szkrépka) különböző nagyságú és jelképes erejű fémtárgyak, melyek szövegtárló egységek csoportosítására és egybefogására alkalmasak.
Eredetük merő rejtély. Némely fejtegetések a kanalas gémek csőrcsatornáinak vonalvezetésével hozzák őket kapcsolatba, mások a szürke gémek szárnycsapásainak a papirusztekercsek csavarodásával való találkozására vezetik vissza. Vannak köztük kínai, korabeli keletnémet, osztrák, bolgár, sőt néha még helyi termékek is. (A színezett, bunt-típusúak a kaotikus tarkaság felé tartó okcidentális lelőhelyekről erednek.)
A gémkapcsok fondorlatos megformáltsága felhasználásukkal függ össze. Az összetekeredett kígyót formázó kapcsok az általuk összefogott közlések kimeríthetetlenségét és végtelenbe vesző vonalvezetését vannak hivatva jelezni. A meander-motívumos kapcsok ismétléses típusú tárlókra utalnak. Akadnak köztük közönséges közhelygyűjtemények, akárcsak a hagyományok továbbadásának innovációt nélkülöző fajtái is. A felül kiöblösödő, horgot mutató, és képzeletben egy ponttal kiegészítendő különleges kapocs a közlemény kérdésességének jelzésére szolgál. Az origóformák a szellem fagypontját megtestesítő szövegfolyondárokat rejtik. A belőlük áradó hideghullám nagyságát a zéruskapocs mérete vagy megkettőzése – 00 – tudatja. A kézműves eljárásokkal hajlított egyedi formák a költői képzelet kicsúcsosodásainak vannak fenntartva, a téveszmék tárolására pedig selejtes termékek alkalmaztatnak.
A kapcsok körül kialakult kultuszokat összefogóerejük magyarázza. A számolhatatlanul terítékre kerülő szöveghalmazban ugyanis a kapcsok teremtik meg a legerősebb kapcsolatokat: a gémkapcsok rendeltetése az, hogy a különböző színvonalú és elütő színezetű szövegtesteket egy színtre hozzák. Az így előálló eklektikus szövegegyüttesek kétségtelenül korhűek: egymásmellettiségük messzemenően esetleges.
Ezenközben a kultuszhely környékén mindenféle népek (költők, korrektorok, kérincsélők, kutatók) tesznek látogatást; különféle laikus és klerikus követek tűnnek fel, majd távoznak el; távoli hangok szólnak hozzánk távbeszélőkön keresztül.
Így múlatván el napunk közbenső, nagyobbik felét, megkezdjük visszavonulásunkat. Kisebb-nagyobb kitérőket teszünk; hol zabot, hol meg mindenféle mást veszünk a szabad piacokon erre szakosodott népektől. Olykor távolabb települt barátokat és felebarátokat keresünk fel, néha felderítőutakra indulunk idegen kultuszhelyek környékére.
Hazatérvén honi kunyhónkba, megpróbálunk magunkhoz térni az időközben beállt önkívületből: bukfencórát tartunk sarjadékainknak, esetleg fejenállással borítunk fátylat a felesleges fellángolásokra. Így kíséreljük meg fejéről ismét a talpára állítani figyelmünk hanyatló homokóráját. Ha ez a mutatvány nem válik be, akkor a lejtmenet esetleg egy esti műsor mélyében üli ünnepét. (A helyi totemtelevízió csatornáinak váltogatása közben a katódsugárzásban továbbélő népi kultúra különféle képződményeit tanulmányozzuk.)
Az elközelgő éjszaka előtt magunkba szállunk. Elmerengünk az eltűnő esten, a fakuló fényeken, a mulandó minőségeken. Esetleg meghúzzuk a magassági kormányt, körbehordozzuk tekintetünket kétségeinken, megkíséreljük fellelni bizonyosságainkat. Vagy kisebb-nagyobb kitérőket teszünk elragadtatásaink tájaira.
Végül fohászokat formálunk vagy recitálunk – álombéli életünk örök vadászmezőire távozván.
Ősélménykeresők
Az ősélménykeresők vízpartok közelében lelhetők föl. Üzembe helyezésükhöz a meleg évszak a legkedvezőbb. Ennek beköszöntekor a népesség már-már a lemmingekéhez hasonló elszántsággal indul neki a víznek. Ilyenkor fáradságot nem kímélve túlteszik magukat távolságok és tájak tömkelegén, áthágnak szabályokat és határokat, hogy végül elérjék ősélményeik fellelésének feltehető színhelyét.
A keresés már menet közben megkezdődik, a legkülönfélébb testtájak lemeztelenítésével. A kivetkőzés a ruházat megjelenítette kulturális kontextusból többnyire megtorpan az altájaknál. (Némely feltevés szerint ez is az élmények ősiségével van összefüggésben; benne a szőrmetakaró, a sejtelmes bunda utáni vágy mutatkozik meg, amiből egyáltalán nem lehet kivetkőzni. Mások úgy vélekednek, hogy a pőre test látványa éppen a lehetőségek sejtelmétől, a képzelet kalandos munkájától fosztja meg az ősélménykeresők közönségét. )
Hideg évszakokban hihetetlen erőfeszítéseket tesznek az ősélménykeresők üzembe helyezésére alkalmas körülmények megteremtésére. Fáradságot és költséget nem kímélve, térdarabokat szakítanak ki a tájból, üvegházakat emelnek, betonmedreket vájnak, vizeket feszítenek, hogy hasábnyi nyarakat teremtsenek. Vannak, akik télvíz idején parányi kamrákat fűtenek fel, hogy abban testüket gőzbe göngyölgessék. Mások a költséges megoldások helyett orrukat tengersós vízbe mártogatva idézik fel élményeiket. (Bár ez javasasszonyaik szerint leginkább elmocsarasodott légjárataik orvoslására szolgál.)
Ősélményeik közeledtén úgy érzik, a megelevenedett Dél jön el értük. Jöttére legbelül lángra lobbannak és megolvadnak. Képessé válnak a legképtelenebb képtelenségekre: a férfiak ún. tengeri nyakkendőt kötnek nyakukra, a nők fülükre csikóhalakat függesztenek, mellükre kagylóhéjakat helyeznek, a gyerekek pedig gyakran tengeri herkentyűket húznak maguk mögött.
Az élmények mélymúltba merült rétegének eléréséhez elengedhetetlen a közvetlen közelség: az eleven testek és az elemek másként elképzelhetetlen találkozása. Ezért is vetik vízbe magukat és hasítják ősi élményeikbe feledkezve a habokat, hűsitik felhevült húsukat.
Öntestük áztatását megelégelvén fejlődésemlékeik következő fokozatára váltanak át: partra szállnak. Kifekszenek a szárazföldre, és órák hosszú során át képesek kitenni magukat a tűző nap – hosszabb távon gyilkos – hevének.
A melegben megszűnik a mélységérzékelés. Felbomlanak a máskor oly szilárdnak tetsző formák és normák. Elmosódnak a különbözőségek, élüket vesztik a határvonalak és kiélesednek az érzékek. A vérforraló és agyat szikkasztó vivőáramokkal ősélményeikhez vitetik magukat. Megmerítkeznek a megfogható mindenségben; szétterülnek, megkülönböztethetetlenné válnak és összefolynak. Vannak.
Saját sivatag
Mindahány meglett nomádnak megvan a maga sivataga. (A még nem megletteknek is van, legfeljebb eddig nem lelték meg, s ezért nevével, kiterjedésével sincsenek tisztában.) A sivatagok sajátságairól már könyvtárnyi katalógus készült. (Bár legtöbbjének titokzatos tárgyára – miután címük nem jelzi – csak hosszas kutatómunka után derül fény, akárcsak keletkezésük körülményeire.)
A pusztaság egyik legfőbb ismérve, hogy napokig, sőt olykor hónapokig el lehet benne lenni és menni, anélkül, hogy véget érne, vagy akárcsak valaminő változást szenvedne a benne bolyongó.
Kiterjedése azonban idővel megváltozik; körvonalai koronként és életkoronként különböző helyeken húzódnak. Fajtái sorolhatatlan sokaságot képeznek: vannak ólomsivatagok, homoksivatagok, esősivatagok, jajsivatagok, kősivatagok, munkasivatagok, jégsivatagok. Miként léteznek páros és páratlan, szinguláris és párhuzamos pusztaságok is. (Egyes elbeszélések szerint a sivatagok sokasága összhangban áll a létfajták sokaságával: ahány létező, annyi pusztaság. Egyik a másiknak visszája, hiánya vagy kifordítása.)
A sivatagok egy részében kongó a csend. Még a félrerúgott vagy elhajított kövek sem adnak hangot. Más fajtáiban monoton zajok hallhatóak, vagy csupasz szinuszhangok zúgnak, és bármilyen irányba indul is vándora, ez a hanghatás mindenütt ugyanolyan erőteljes és átható marad. Az ilyen sivatagok közelsége arról ismerszik fel, hogy előbb az egyik, majd mindkét fül csengeni kezd, és az sem segít, ha kezünket a fülünkre tapasztjuk, vagy féllábon ugrándozva próbáljuk kirázni fejünkből.
Az ólomsivatagokban a nehézkedés sokszorosa a szokásosnak. Ezért minden egyes mozdulat roppant erőfeszítést kíván. Tartósabb tartózkodásnál (ami a saját sivatag esetében jószerivel elkerülhetetlen) a fellépő izomláz a fáradtsággal társulva különösen kínzóvá teszi a mozgást. Már a felszín legkisebb kiemelkedése is az akaraterő próbájává válik.
A legveszedelmesebbek azonban azok a pusztaságok, amelyeket madarak trillái töltenek be. Földjükre érve ugyanis már az Ígéret Földjén hiszi magát az utazó és ha szemét csukva tartja, a csalogány csalfa hangja a legcsodálatosabb tájakat csalja elő emlékképeiből. Csak sokára döbben rá, hogy a hangokat hallató madarak éppúgy hiányoznak erről a tájról, mint a hangafű vagy a hárs.
Az elsötétedés sivatagába akár fényes nappal is belekerülhet az ember. Légkörének kifürkészhetetlen fénytörése folytán a környező fényforrásokat, sőt akár a verőfényt is képes kioltani.
Saját sivatagunkba rendszerint egyedül süllyedünk. Ám a személyes sivatagok –fajtáik azonossága vagy térbeli közelségük folytán – néha összeérnek, sőt egymásba is folynak. Ezért előfordulhat, hogy a bennük bolyongók egymásba botlanak.
Megesik, hogy útjuk során a sivárság vándorai előtt minden pusztaságok mélye merül fel – a maga mindenre kiterjedő, kezdet előtti pompájában. Ekkor kiderül, hogy a világ elsődleges tere a sivatag; minden dolgok láthatára; az összes lény színre lépésének helye. Ezért is van tele a világ lehetőségek, ellendülések és bukások sivatagaival.
Így némileg érthető, hogy a különféle pusztaságokban megpróbált nomádok, temérdek terepgyakorlattal a hátuk mögött, várakozással tekintenek az eljövendő elé. Edzettségük, erejük és állhatatosságuk többnyire átsegíti őket a soron következő sivárság körén. Vannak azonban olyan pusztaságok, melyekből egyáltalán nem látszik kiút; ahol a völgyek és dombok váltakozása végeláthatatlan, mindegyik a megtévesztésig hasonlít az előzőhöz; új arcok és alakzatok nem kínálnak vigaszt a szemnek, csak az emelkedők és lejtők ismétlődnek vigasztalanul. Ilyen esetekben a tévelygő már csak az irgalomban bízhat. Némelyek ugyan véletlennek vélik, és mindenféle névvel illetik azt a pillanatot, amikor a kilátástalanságból kövült szenvedés véget ér: váratlanul szavakat hoz a szél, majd virágzó, lakott vidék tűnik fel, és a sivatag összezárul a száműzött háta mögött.
COPYRIGHT Tillmann J. A.
